Én nem ugráltam a hatalomért és nem kértem, hogy tűzön, vízen és levegőben rám szavazzon mindenki. Nem ígértem meg a tutit, pedig én is tudtam, hogy nem áll jól az ország szénája, amit a válság is ront. Nem csodálkoztam az államkassza helyzetén és államcsőd közeli állapotot sem kellett bejelentenem. Nem borzoltam a gazdasági szereplők idegeit. Ha hibázok, vagy nem tudom teljesíteni ígéreteimet, nem kell az előző vezetésre ujjal mutogatnom. Nem, ezeket mind nem kellett és nem is akartam vállalni. Mégis viselnem kell a következményeit.
Vannak médiumok, akik politikai elkötelezettségtől függően hírt adnak nekünk, állampolgároknak. Ki ezt hiszi el, ki azt, de vannak sokan, akiknek már sok a”jóból” és bizonytalanul ténferegnek a mindennapokban. Valahol mindenki a saját boldogulását is szeretné látni, hallani, hogy legalább nemsokára jobb lesz, de nem ezt kapják. Reformálnak, módosítanak, elvonnak, magyaráznak a fejünk felett. Ez a falvakon keresztül a városokon át az egész országra igaz. Nincs értelme konkrét bűnbakokat keresni, de azért elgondolkodtató, hogy miért és kik miatt van ez.
Szavazatainkkal munkát adtunk képviselőknek, polgármestereknek, minisztereknek egyaránt. Az X egy ajánlás volt a munkahely felé. Azt se tudtuk ki az illető igazán, milyen ember, csak egy mosolygós arcra szavaztunk, anélkül, hogy sok esetben tudtuk volna, hogy milyen emberre tesszük ajánlásunkat. Annyit tudtunk, hogy ő is az akármilyen párt küldöttje és akkor biztos hatékony lesz. Pártkatonákra szavaztunk, akik egy szebb és igazságosabb jövőért lógatták magukat villanyoszlopokon mosollyal az arcukon. A szavazás pillanatáig minden polgár egy remény volt számukra, akikért tenni kell, és aki kedves és jó és segíteni kell rajta. Nem kellett elmondani, hogy „ne haragudjon de nincs félfogadásom a mai nap és ebben és abban sem tudok önnek segíteni, vagy ne haragudjon, most mennem kell”. Sőt a titkárságon sem kellett közölni, hogy „Marika ma senkinek sem vagyok az irodában”.
Pedig most sok esetben ez történik. Ki ad ajánlást és segítséget a védett korban lévő géplakatos szakembernek, vagy ápolónőnek, fiataloknak?? Ők nem, mert nincs félfogadás.
Fejlődő gazdaságot hirdetnek, alátámaszthatatlanul száraz számokat közölnek velünk. Mások ezt megcáfolják és visszatámadnak. Megy a harc keményen. Csak az a gond, hogy nem értünk. Szavakon vitáznak napokat. Mindent a szemünk láttára. Megoldások tárházával várnak minket, amik legközelebb 2089-ben esedékesek. Kis pénz az orvosoknak, pedagógusoknak, lenézni a munkás embert, aki nem pénzzel spekulál, semmibe venni az eladót. Jó lenne, ha dübörögne a gazdaság, ami a fizetőképes embereken is múlik. De nem! Valamiért ez nem jó célkitűzés. Nem éri meg rendes fizetést adni az embereknek. Tessék dolgozni, segélyt és hitelt felvenni ha szükséges, és nem ér ismerősön keresztül előnyhöz jutni. Azt nem szabad! Ha bedől a hitelük, vagy állás nélkül maradnak, akkor sajnos nincs segítség, hiszen nemzetközi a probléma. Ez olyan, mint mikor a kicsit bántják a nagyok a homokozóban és az apuka tehetetlenül rángatja a fejét, majd kimegy a játszótérről.
Milyen fiktív ország lenne, ahol egy parlament annyit dolgozik a polgáraiért, hogy az első hat hónapban három képviselőt vinnének infarktussal kórházba a kimerültség miatt (ezt azért nem kívánnám). Ahol az első évben nem lenne képviselői szabadság, mert teljesíteni kell az ígéreteket és ahhoz 8x több munka kell. Ahol megértenék a vezetők, hogy az adókból fizetett szolgálati bérlakásokért, luxus autókért és juttatásokért meg is kell keményen dolgozni és addig nem jár, amíg az egész nemzet nem él jól. Ahol a hatalom nem elsősorban pénzt jelentene, hanem áldozatot.
Kíváncsi lennék, kik vállalkoznának ilyen vehemenciával és mosollyal e nemes feladatra.
Mindegy is, hiszen nincs ügyfélfogadás.
